A kesztyű

Egy havas téli napon egy öregember sétálni indult az erdőbe a kis fehér kutyájával. A hó ropogott, reccs-reccs, a csizmája alatt. Meleg, piros kesztyű volt rajta, amit az unokája kötött neki. Az egyik kesztyű azonban kiesett a zsebéből, és az öregember észre sem vette. Puff! Ott feküdt a puha, fehér havon, pirosan és kuckósan, az öregember pedig szépen tovább ballagott.

Arra szaladt egy kis egér a havon. „Jaj, mi ez?” – csipogta. „Egy piros házikó!” Besurrant a kesztyűbe. Bent puha volt és meleg. „Itt fogok lakni” – mondta. Egyszer csak arra szökdécselt egy béka, vacogva. „Kopp-kopp! Ki lakik ebben a kis házikóban?” „Egérke Rágcsáló vagyok. Hát te ki vagy?” „Béka Ugráló vagyok. Kérlek, engedj be!” „Gyere be!” És most már ketten voltak.

Aztán arra szaladt egy nyuszi, nagyokat szökkenve a fák között. „Kopp-kopp! Ki lakik ebben a kis házikóban?” „Egérke Rágcsáló és Béka Ugráló. Hát te ki vagy?” „Nyuszi Szökdécselő vagyok. Kérlek, engedj be!” „Gyere be!” A kesztyű egy kicsit kinyúlt, és most már hárman voltak. Aztán arra lépegetett egy róka, bozontos, szép farkával. „Kopp-kopp! Ki lakik itt?” „Egérke, Béka és Nyuszi. Hát te ki vagy?” „Rókanővér vagyok. Engedjetek be!” „Gyere be!” És most már négyen voltak.

Aztán arra ballagott egy farkas, az orra hideg volt és piros. „Kopp-kopp! Ki lakik ebben a kis házikóban?” „Egérke, Béka, Nyuszi és Rókanővér. Hát te ki vagy?” „Szürke Farkas vagyok. Kérlek, engedj be!” „Hát jó, gyere be.” Nyekk! Most már öten voltak. Aztán arra röfögött egy vaddisznó. „Röf-röf! Engedjetek be engem is!” „De nincs hely!” „Én befészkelem magam!” Puff! És most már hatan voltak, szorosan összebújva.

Aztán arra dübörgött egy nagy barna medve, bumm-bumm, a havon át. „Kopp-kopp! Ki lakik ebben a kis házikóban?” „Egérke Rágcsáló, Béka Ugráló, Nyuszi Szökdécselő, Rókanővér, Szürke Farkas és Röfögő Vaddisznó. Hát te ki vagy?” „Nagy Medve vagyok” – mondta a medve. „Kérlek, engedjetek be. Fázom.” „De nincs hely!” – mondták. „Jaj, kérlek szépen” – mondta a medve. „Hát… jól van.” És egy nagy-nagy szuszogással a medve is bemászott.

Most már heten voltak a kesztyűben. Nagyon meleg volt, és nagyon szűk. A kesztyű nyúlt, nyúlt, egyre csak nyúlt. A szemei recsegtek-ropogtak, recc, recc. Az egér egészen a hüvelykujjba szorult. „Nem igaz, hogy kuckós?” – mondta vidáman a medve. „Nagyon kuckós” – csipogta az egér. „Egy kicsit TÚL kuckós!” És ekkor, messze-messze, valami hangot hallottak: „Vau! Vau! Vau!”

Az öregember észrevette, hogy eltűnt a kesztyűje. „Jaj, nekem, hiszen az unokám kötötte” – mondta. „Gyere, kiskutyám, menjünk vissza, keressük meg!” Visszasétáltak hát az erdőn át, reccs-reccs. A kiskutya előreszaladt, és a havat szimatolta. Amikor meglátta a nagy, kerek, piros kesztyűt, ahogy rezeg és remeg, olyan hangosan ugatott, ahogy csak bírt: „Vau! Vau! VAU!”

Az állatok nagyon megijedtek! Egymás után bukfenceztek ki: a medve, a vaddisznó, a farkas, a róka, a nyuszi, a béka, és legutoljára a kis egér. Aztán szaladtak is vissza meleg erdei otthonaikba. Az öregember felvette a kesztyűjét. Egy kicsit ki volt nyúlva, és egy kicsit még meleg volt. „Milyen különös” – mondta, és elmosolyodott. Felhúzta, és hazaballagott a meleg házába, ahol az unokája már forró teával várta. Jó éjszakát!