A rút kiskacsa

Hol volt, hol nem volt, egy meleg nyári napon egy kacsamama ült a fészkén a tó partján. A tojásaiból kikelő kicsinyeire várt. Reccs! Reccs! Reccs! Kibújt egy bolyhos, sárga kiskacsa, aztán még egy, és még egy. "Csip, csip!" mondták. De egy tojás még mindig ott volt. Az volt a legnagyobb mind közül. A kacsamama csak ült és ült. Végre reccs! Kigurult belőle egy nagy, szürke, kócos kismadár.

"Hohó!" mondta a kacsamama. "Te nem hasonlítasz a többiekre. De milyen szépen úszol!" És igaz volt. A szürke kismadár szépen evezett a sor végén. A tanyasi állatok mégis kinevették. "Micsoda nagy, rút kiskacsa!" mondták a tyúkok. "Nézzétek a hosszú nyakát!" mondták a ludak. Még a testvérei is azt mondták: "Menj innen, te furcsa szürke jószág!" A kis szürke madár nagyon-nagyon elszomorodott.

"Itt senki sem szeret engem" gondolta. Egy este hát kiosont a magas nádasba. Ment, csak ment, míg a tanya messze, messze le nem maradt mögötte. Egy nagy mocsárhoz ért, ahol vadkacsák éltek. "Nagyon csúnya vagy" mondták a vadkacsák, "de maradhatsz, ha nem zavarsz minket." A kis szürke madár hát egyedül maradt a víz csendes szélén.

Megjött az ősz. A levelek arannyá és pirossá váltak, és hideg szél fújt. Egy este a kis szürke madár valami csodálatosat látott. Nagy, fehér madarak csapata szállt át az égen. Hosszú, kecses nyakuk volt, és csillogó fehér szárnyuk. "Jaj" suttogta a kismadár, "de gyönyörűek!" Felnyújtotta a nyakát, hogy nézhesse őket, és furcsa, meleg érzés költözött a szívébe, mintha valahonnan ismerné őket.

Aztán megjött a tél, hidegen és fehéren. A tó befagyott, és a kis szürke madár nagyon fázott. Egy arra járó jószívű gazda meglátta, ahogy didereg a hóban. "Szegény kicsi" mondta szelíden. A sáljába bugyolálta, és hazavitte. A gazda gyerekei meleg dobozt készítettek neki a kályha mellett, és egy tálka magot adtak neki. A kis szürke madár ott pihent egész télen, és hallgatta a tűz ropogását.

Végre visszatért a tavasz. Meleget sugárzott a nap, és kinyíltak a virágok. A kis szürke madár megnőtt, és érezte, hogy erős a szárnya. "Köszönöm, hogy vigyáztatok rám" mintha ezt mondta volna a gyerekeknek. Azok kinyitották a kaput. Szárnyát kitárta, és huss! felrepült, magasabbra, mint valaha, a zöld mezők fölött egy szép kertbe, ahol tiszta, kék tó csillogott.

A tavon három gyönyörű fehér hattyú úszott. "Ki fognak nevetni" gondolta a madár, és mélyen a víz fölé hajtotta a fejét. De mit látott a vízben? Már nem egy kócos, szürke madarat. Egy hattyút látott! Egy gyönyörű fehér hattyút, hosszú, kecses nyakkal. A három hattyú odaúszott hozzá, és gyöngéden megérintette a csőrével. "Isten hozott, testvér" mondták. "Már régóta várunk rád."

Gyerekek érkeztek a tóhoz. "Nézzétek!" kiáltották. "Egy új hattyú! Ő a legszebb mind közül!" A fiatal hattyú szégyenlős volt, és nagyon-nagyon boldog. Eszébe jutott, hogy ő volt a kis szürke madár, akit senki sem szeretett. Most pedig családja volt, barátai, és az egész nagy égbolt. "Ilyen boldogságról álmodni sem mertem" gondolta, "amikor még a rút kiskacsa voltam." És siklott tovább az aranyló vízen, ahogy lement a nap. Jó éjszakát.