A három kismalac

Egyszer volt, hol nem volt, hol a kutya sem járt, élt egy kis házban három kismalac az anyukájával, egy angol falusi utca végén. Egy fényes reggelen az anyjuk három pöttyös kendőbe kötötte az ebédjüket. – Már elég nagyok vagytok – mondta. – Menjetek, építsetek magatoknak házat, és jól építsétek meg! Útra is keltek hát, el a sövények és a birkák mellett, és közben azt dalolták: – Trip-trap, trip-trap, három kismalac, indulj, ne maradj!

Az első kismalac szembetalálkozott egy emberrel, aki szalmát vitt a kordéján. – A szalma könnyű, a szalma gyors, házat építek, hipp-hopp, most! – Arra jött egy farkas, hosszú és sovány, és nagyon éhes. – Kismalac, kismalac, engedj be! – Nem, nem, nem engedlek, a bajszom szálára mondom, nem! – Akkor ráfújok, rádfújok, a házadat elfújom! – Fú! Fú! Zúúú! Szétrepült a szalma, a kismalac meg szaladt, amerre látott.

A második kismalac szembetalálkozott egy emberrel, aki venyigét vitt a kordéján. – A venyige olcsó, a venyige csinos, lesz egy házam, ahol jó pihenni most! – Alighogy leült, beszaladt hozzá az első kismalac, és nyomában megjelent a farkas. – Kismalac, kismalac, engedj be! – Nem, nem, nem engedlek, a bajszom szálára mondom, nem! – Akkor ráfújok, rádfújok, a házadat elfújom! – Fú! Fú! Recs-ropp! Összedőltek a vékony ágak, és a két kismalac futott, amerre látott.

A harmadik kismalac szembetalálkozott egy emberrel, aki téglát vitt a kordéján. – A tégla nehéz, a tégla lassú, de a tégla megáll, és el sem megy. – Egy álló hétig dolgozott, téglát téglára rakott, és épített egy erős tölgyfa ajtót meg egy magas kéményt. Éppen meggyújtotta a tüzet, amikor a két kismalac nagy zihálva odaért a kapuhoz. – Gyertek be gyorsan! – mondta. Kattant a retesz, és ott voltak mind a hárman, biztonságban, melegben.

Megjött a farkas is. – Kismalac, kismalac, engedj be! – Nem, nem, nem engedlek, a bajszom szálára mondom, nem! – Akkor ráfújok, rádfújok, a házadat elfújom! – Fújt, fújt, még a füle is rózsaszín lett. Fújt, fújt, még a farka is égnek állt. De egyetlen tégla sem mozdult. A farkas ezért kitalált egy furfangot. – Kismalac, tudok egy földet, tele szép fehérrépával. Gyere velem holnap hatkor, és közösen kiássuk őket!

A harmadik kismalac azonban nem volt ám kétlábon járó bolond. Fél hatkor kelt, elügetett a földre, és még a kakas szava előtt hazaért egy kosár fehérrépával. Hatkor megjött a farkas, és bekopogott. – Készen vagy, kismalac? – Készen? – felelte a kismalac az ajtón át. – Már vissza is jöttem, és a fehérrépa a fazékban fő. Nagyon finom, köszönöm szépen. – A farkas toppantott egyet a mancsával. Aztán olyan nagy levegőt vett, amilyet még soha életében.

Fújt, fújt, amíg már nem maradt fújása. Fújt, fújt, amíg már nem maradt szuszogása. Egy aprócska csipogáson kívül semmi sem maradt benne. Reszketve felmászott a tetőre, hogy bekukucskáljon a kéményen. A tűz pedig már kialudt, és a kismalacok egy nagy kád langyos fürdővizet tettek a kémény alá. Csúsz-csúsz, bumm, placcs! Beleesett a farkas a habos vízbe. Kiugrott belőle, egy buborékkal az orrán, átszaladt a dombon, és soha többé nem jött vissza.

Másnap meglátogatta őket az anyukájuk, és nagyon boldog volt. Az első kismalac puha szalmaágyakat vetett. A második kismalac rőzsét rakott a tűzhöz. A harmadik kismalac pedig a téglákat tartotta körülöttük, hogy védjék őket. Aznap éjjel leszállt a szél az utcán. Azt mondta: fú, egészen halkan. Azt mondta: fú, egészen puhán. De semmi sem mozdult. Három kismalac aludt egy sorban, melegen, tele fehérrépával. Jó éjt, kismalacok. Jó éjt.