Piroska és a farkas

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki mindig piros köpenyt viselt, piros csuklyával. A nagymamája varrta neki, és ő annyira szerette, hogy mindenki csak Piroskának hívta. Egy reggel az anyukája azt mondta: „A nagymama megfázott. Vidd el neki ezt a kosarat, friss kenyér és méz van benne. Maradj az ösvényen, és idegenekkel ne állj szóba!” „Ígérem” – mondta Piroska, és vidáman, ugrándozva elindult.

Az ösvény kanyarogva vezetett az erdőn át, magas, zöld fák alatt. A madarak daloltak. A pillangók táncoltak. Piroska dúdolgatott egy kis dalt. Egyszer csak egy fa mögül kilépett egy nagy szürke farkas, hosszú orral és ravasz mosollyal. „Jó reggelt, kislány – mondta a legszelídebb hangján. – Hová viszed azt a szép kosarat?” Piroska megfeledkezett az ígéretéről. „A nagymamámhoz megyek, az ösvény végén lakik” – felelte.

„De jó – mondta a farkas. – De nézd csak, milyen szép virágok vannak itt! Nem örülne a nagymamád egy csokornak?” Piroska körbenézett. Piros pipacsok, kék búzavirágok, sárga boglárkák! „Dehogynem örülne” – mondta Piroska. Letért hát az ösvényről, hogy szedjen néhányat. Míg ő szedegetett, a farkas szélsebesen elszaladt, a legrövidebb úton a nagymama házához.

Kopp-kopp! „Ki az?” – kérdezte a nagymama. „Én vagyok az, Piroska” – mondta a farkas vékony, cincogó hangon. De a nagymama okos öreg hölgy volt. Kikukucskált az ablakon, és meglátott egy nagy szürke farkat. „Ez bizony nem az unokám!” – suttogta. Úgy, ahogy csak tudott, gyorsan elbújt a nagy faszekrényben. A farkas bejött, az ágyat üresen találta, felvette a nagymama hálósapkáját és szemüvegét. Aztán befeküdt az ágyba, és az orráig húzta a takarót.

Nemsokára megérkezett Piroska a virágaival. „Nagymama?” – szólt. „Gyere közelebb, kedvesem” – mondta egy mély hang az ágyból. Piroska közelebb ment. „Nagymama, miért olyan nagy a füled?” „Hogy jobban halljalak.” „Nagymama, miért olyan nagy a szemed?” „Hogy jobban lássalak.” „Nagymama, miért olyan nagy a fogad?” És ekkor Piroska meglátta a nagy szürke farkat, ahogy kilógott a takaró alól.

„Te nem vagy a nagymamám! – kiáltotta Piroska. – Segítség!” Ebben a pillanatban kivágódott a szekrény ajtaja. „Segítség!” – kiáltott a nagymama is. Egy arra járó favágó meghallotta őket, és berohant a házba. „Kifelé, farkas!” – dörögte nagy, mély hangon. A farkas úgy megijedt, hogy rögtön kiugrott az ablakon, hálósapkástul, és elszaladt a mély erdőbe. Soha többé nem tért vissza.

A nagymama kijött a szekrényből, és szorosan megölelte Piroskát. „Jól vagy, kedvesem?” „Igen, nagymama. És te?” „Most már igen” – mondta a nagymama nevetve. Megköszönték a kedves favágónak, és mindannyian leültek együtt. Megették a friss kenyeret édes mézzel, és meleg teát ittak hozzá. A nagymama pedig befőttesüvegbe tette a virágokat, és nagyon szépen mutattak benne.

Amikor elérkezett az indulás ideje, Piroska hazafelé ment az ösvényen, és egyszer sem lépett le róla. „Mostantól – mondta magában – mindig emlékezni fogok az ígéretemre, és idegeneknek nem mondom el, hová megyek.” Amikor hazaért, az anyukája nagyot ölelt vele. Azon az éjszakán Piroska elaludt a meleg kis ágyában, biztonságban, békésen, és virágokról meg mézről álmodott. Jó éjszakát!