Hamupipőke és az üvegcipellő

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy jószívű kislány a mostohaanyjával és két mostohanővérével. A mostohanővérek selyemruhát viseltek, és puha ágyban aludtak. A jószívű kislánynak viszont föl kellett súrolnia a padlót, el kellett mosogatnia, és a konyhai tűzhely mellett aludt, a hamuban. Ezért a mostohanővérek Hamupipőkének csúfolták. Hamupipőke mégis szelíd volt és kedves mindenkivel, még azokkal a nővérekkel is, akik gonoszak voltak hozzá.

Egy napon levél érkezett a palotából. A király fia nagy bált rendezett, és mindenkit meghívtak! A mostohanővérek majd kibújtak a bőrükből örömükben. – Én a piros bársonyruhámat veszem föl! – mondta az egyik. – Én meg az aranyvirágosat! – mondta a másik. Hamupipőke segített nekik begöndöríteni a hajukat, és megkötötte a szalagjaikat. – Hamupipőke, te nem szeretnél eljönni a bálba? – csúfolódtak. – Ha-ha! El tudjátok képzelni a hamuban tipródó lányt a palotában?

Amikor elmentek, Hamupipőke leült a tűz mellé, és csendesen sírdogált. Egyszer csak ezüstös fény töltötte be a konyhát. Ott állt előtte a keresztanyja, aki jó tündér volt. – Ugye, nagyon szeretnél elmenni a bálba? – kérdezte kedvesen. – Ó, igen – sóhajtott Hamupipőke. – Akkor töröld meg a szemed – mondta a keresztanyja. – Szaladj ki a kertbe, és hozd ide a legnagyobb tököt, amit csak találsz.

Hamupipőke elhozta a tököt. A keresztanyja megérintette a varázspálcájával, és suhh, a tök ragyogó aranyhintóvá változott! Az egérfogóból hat kis egér hat szép fehér lovacskává lett. Egy kövér patkányból bajuszos kocsis lett, a kertből pedig hat gyík hat libériás inassá változott. Aztán a keresztanyja Hamupipőkéhez ért a pálcájával, és a régi ruhája ezüst és zöld színű ruhává vált, ragyogóbbá, mint a csillagok. A lábán pedig két icike-picike üvegcipellő csillogott.

– Érezd jól magad! – mondta a keresztanyja. – De ne feledd: éjfélkor véget ér a varázslat. A palotában mindenki megállt, és csak bámulta. – Ki lehet az a szép hölgy? – suttogták. Még a mostohanővérei sem ismerték meg. A királyfi meghajolt, és táncba kérte. Táncoltak, beszélgettek, nevetgéltek egész este. Hamupipőke olyan boldog volt, hogy teljesen megfeledkezett az időről.

Bong! Megkondult a nagy óra, és kezdte ütni a tizenkettőt. – Jaj, ne! – kiáltotta Hamupipőke. Kiszaladt a bálteremből, le a palota lépcsőjén. Bong, bong, bong! Ahogy szaladt, leesett a lábáról az egyik kis üvegcipellő. Nem volt ideje fölvenni. Az utolsó bongra megint a régi ruhája volt rajta, a hintója pedig csak egy tök, amely gurult lefelé az úton. A királyfi azonban megtalálta az üvegcipellőt a lépcsőn, és óvatosan a kezében tartotta.

Másnap a királyfi így szólt: – Megkeresem azt a hölgyet, akinek a lábára illik ez a cipellő. – A hírnökei házról házra jártak. Hamupipőkééknél az első mostohanővér nyomta, nyomta, de a lába túl nagy volt. A második mostohanővér szorította, szorította, de az ő lába is túl nagy volt. – Megpróbálhatom én is? – kérdezte halkan Hamupipőke. A nővérei kinevették. De a cipellő úgy simult a lábára, mint kéz a kesztyűbe. Aztán Hamupipőke a kötényzsebéből elővette a másik cipellőt is!

A mostohanővérek térdre estek. – Kérünk, bocsáss meg, hogy olyan gonoszak voltunk! – mondták. Hamupipőke pedig, akinek a legjobb szíve volt mindenkinél, megölelte őket, és azt mondta: – Szívemből megbocsátok nektek. – Nem sokkal később a királyfi és Hamupipőke megesküdtek. Hamupipőke a nővéreit is meghívta a palotába, hogy ott lakjanak, és ők megtanultak jónak lenni. És boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Jó éjszakát!