Jancsi és Juliska

Egy nagy, zöld erdő szélén állt egy kis faház. Ott lakott a favágó a feleségével, meg a két gyermekük, Jancsi és Juliska. A házuk nem volt valami nagy, de kenyérillat és fenyőillat lengte be. Esténként az anya megcsókolta őket, és azt mondta: "Kéz a kézben, kicsinyeim. Kéz a kézben, és hazataláltok." "Fogjuk egymás kezét", felelték, az apa pedig elfújta a gyertyát.

Egy szép reggelen az apa elindult fát vágni, a gyerekek pedig vele mentek epret szedni. "Maradjatok ott, ahol halljátok a fejszém hangját", mondta az apa. Jancsi megtömte a zsebét kenyérrel, és egy morzsát ide, egy morzsát oda szórt, hogy jelezze az utat. Egyszer csak Juliska meglátott egy kis fehér madarat. A madár ugrált és dalolt, ők meg követték, csak egy kicsit, aztán még egy kicsit.

Hamarosan már egyáltalán nem hallották a fejszét. "Menjünk a morzsák után", mondta Jancsi. De a morzsák eltűntek. Az erdei madarak mind megették őket! A fák egyformának látszottak, a fény pedig puhává és aranyszínűvé vált. Juliska szája megremegett. Jancsi megfogta a kezét. "Fogjuk egymás kezét", mondta, és Juliska bólintott. Messze újra felcsendült a fehér madár dala, és ők a dal felé indultak.

Egy tisztáson ott állt a legfurcsább kis ház, amit valaha láttak. A falai mézeskalácsból voltak. A teteje sütemény volt. Az ablakai tiszta, csillogó cukorból készültek. Jancsi letört egy darabot a tetőből. Juliska megnyalta az ablakot. Ekkor bentről egy nyikorgó hang szólalt meg: "Ropogtat, ropogtat, kis egérke, ki rágcsálja a házikómat?" Kinyílt az ajtó, és egy apró öregasszony lépett ki, lila kendőben.

"Gyertek be, gyertek be", mondta, palacsintát adott nekik, aztán lefektette őket. De reggelre a hangja már nem volt olyan édes. "Megettétek a tetőmet", mondta. "Most itt maradtok, felsöpritek a padlómat, kavargatjátok a fazekaimat, mindörökké!" Boszorkány volt, mégpedig parancsolgatós. Bezárta a bejárati ajtót, a kulcsot pedig felakasztotta egy kampóra. Egész nap dolgoztak. Egész éjjel azt suttogták: "Fogjuk egymás kezét."

Juliska figyelt, és Juliska gondolkodott. Volt még egy hátsó ajtó is, merev fa retesszel. Egy reggel odaállt mellé, és nagyon értetlen képet vágott. "Kérem", mondta, "hogyan működik ez a retesz? Nekem nem megy." "Buta gyerek", csattant fel a boszorkány. "Csak lépj át rajta, így." És kilépett a kertbe. Egy szempillantás alatt Juliska becsukta az ajtót. Katt! Lecsúszott a retesz. A boszorkány a rossz oldalon maradt.

"Nyissátok ki!" kiáltotta. Rázta az ajtót, dobogott. De az erdő madarai lerepültek a fákról, százával, mert megérezték a süteményt. Csip-csip-csip a tetőn! "Sicc! Sicc! A házam!" kiáltotta a boszorkány, és szaladt utánuk, át a dombon, messze-messze, és az az erdő soha többé nem látta. Jancsi levette a kulcsot a kampóról. Juliska megtöltötte a kötényét mézeskaláccsal. Kéz a kézben kiszaladtak a napfénybe.

A fehér madár előreszállt, ők meg követték. Aztán a fák között hangokat hallottak. "Jancsi! Juliska!" Két lámpás himbálózott az ösvényen. Anyjuk és apjuk minden nap és minden éjjel keresték őket, és egyszer sem hagyták abba. Ó, az ölelések! Ó, az orrcsókok! Hazasétáltak, kéz a kézben a kézben a kézben. Vacsorára mézeskalács volt, aztán puha, meleg ágyak vártak rájuk. Az anya megcsókolta őket. A gyertya kialudt. Jó éjszakát, kicsikéim.