A teknősbéka és a nyúl

Egyszer egy zöld réten élt egy nyúl, aki nagyon-nagyon gyorsan szaladt. Vúúú! Egyik végéről a rétnek a másikra ért, mielőtt kimondhattad volna a nevét. És ezzel mindenki előtt eldicsekedett. Egy napos reggelen arra lassan odaballagott a teknősbéka. Tipp-tapp... tipp-tapp... tipp-tapp. A nyúl jót nevetett. – Jó reggelt, teknősbéka! Elindultál valahová? Ilyen tempóval jövő héten odaérsz!

A teknősbéka nem haragudott meg. Csak elmosolyodott. – Lehet, hogy lassú vagyok – mondta –, de mindig odaérek, ahová indulok. Sőt, versenyezzünk! A nyúl úgy kacagott, hogy hanyatt esett a fűben. – Te? Velem? Ha-ha-ha! Odagyűltek az állatok, hogy meghallgassák őket. – Verseny lesz! Verseny lesz! – csiripelték a madarak. – Rendben – mondta a nyúl. – Holnap reggel. A nagy tölgyfától egészen a dombtetői szélmalomig.

Másnap reggel mindenki eljött megnézni a versenyt. A bölcs öreg bagoly felmutatott egy falevelet. – Vigyázz... kész... rajt! Szisszs! A nyúl úgy lőtt ki, mint a nyílvessző. Olyan gyorsan szaladt, hogy a por felszállt mögötte. A teknősbéka előretette az egyik lábát, aztán a másikat. Tipp-tapp... tipp-tapp... tipp-tapp. – Hajrá, teknősbéka, hajrá! – kiabálták a kisnyuszik. Nemsokára a nyúl már csak egy pici pont volt a messzeségben, a teknősbéka pedig még mindig a tölgyfa közelében járt.

Félúton a szélmalom felé a nyúl hátranézett. A teknősbékát sehol sem látta. – Ha! – mondta. – Ez túl könnyű. Ő csak órák múlva ér ide. Jut időm egy kis pihenésre. Lefeküdt egy árnyas almafa alá. A fű puha volt. A méhek zümmögtek. A nap melegen sütött. – Csak egy icipici szundi – mondta a nyúl, és nagyot, nagyot ásított. Hamarosan mélyen aludt, és csendesen horkolt.

Eközben a teknősbéka csak ment, ment. Tipp-tapp... tipp-tapp... tipp-tapp. Nem rohant, és meg sem állt. Elballagott a tó mellett, ahol a békák azt brekegték: – Csak így tovább! Elballagott a virágok mellett, ahol a pillangók azt susogták: – Menni fog! A lábai elfáradtak, de azt mondogatta magában: – Lassan, de biztosan. Lassan, de biztosan. És lépésről lépésre felért a domb oldalán az almafáig.

Ott aludt a nyúl, mélyen, az orrán egy pillangóval. A teknősbéka nem ébresztette fel. Ki sem nevette. Csak csendesen elballagott mellette. Tipp-tapp... tipp-tapp... tipp-tapp. Ment fel a dombra, egyre közelebb a szélmalomhoz. A célnál várakozó állatok szinte nem hittek a szemüknek. – A teknősbéka az! – suttogták. – Jön a teknősbéka!

Végre felébredt a nyúl. Nyújtózkodott. Az égre pillantott. A nap már lefelé tartott! – Jaj, ne! – Felugrott, és futott, ahogy csak a hosszú lábai bírták. Vúúú, vúúú, vúúú! De már késő volt. Éppen amikor felért a domb tetejére, a teknősbéka átlépte a célvonalat a szélmalomnál. Mindenki ujjongott. – Hurrá, a teknősbékának!

A nyúl lihegett, szuszogott. Egy kicsit szégyellte magát. Aztán kinyújtotta a mancsát. – Szép volt, teknősbéka – mondta. – Tényleg te nyertél. – Köszönöm – mondta kedvesen a teknősbéka. – Te sokkal gyorsabb vagy nálam. De te megálltál, én pedig mentem tovább. Attól a naptól kezdve a nyúl soha többé nem dicsekedett. A teknősbéka és ő jó barátok lettek, és sok napnyugtát nézték együtt. Lassan, de biztosan. Jó éjszakát.