Az oroszlán és az egér

A tágas, aranyszínű szavannán, egy nagy akácfa alatt egy oroszlán aludt. Ő volt a legnagyobb, legerősebb oroszlán mind közül, és úgy horkolt, mint a mennydörgés. Hrrr... hrrr... Arra szaladgált egy kis egér, magot keresgélt. Olyan nagyon sietett, hogy nem nézte, hová lép. Topp-topp, topp-topp, fel az oroszlán nagy mancsára, át rajta, és már szaladt is át az orrán!

Az oroszlán hatalmasat tüsszentett, és felébredt. „Hapci!” Egy gyors mozdulattal elkapta az egérke farkát a mancsával. „Ki merte felébreszteni a szavanna királyát?” – ordította. Az egérke remegni kezdett. „Jaj, kérlek, nagy Oroszlán, bocsáss meg! Nem akartalak felébreszteni. Kérlek, engedj el! Ha elengedsz, talán egyszer én is segíthetek neked.”

Az oroszlán úgy nevetett, hogy még a fa levelei is megremegtek. „Ha-ha-ha! Te? Te segítenél nekem? Egy icipici egér egy hatalmas oroszlánnak? Ez a legviccesebb dolog, amit egész évben hallottam!” De az oroszlán nem volt éhes, az egér meg nagyon kicsi volt, és olyan szépen kért bocsánatot. „Szaladj, kicsi egér!” – kuncogta, és kinyitotta a mancsát. „Köszönöm, köszönöm!” – cincogta az egérke. „Nem felejtem el!” Aztán elszaladt a fűben.

Néhány nappal később az oroszlán a magas fűben sétált, és hűvös helyet keresett, ahol megpihenhet. Nem vette észre a nagy kötélhálót, amelyet a vadászok rejtettek el az ösvényen. Zsupsz! A háló ráborult. Az oroszlán húzta. Tolta. Hentergett. De minél jobban kapálózott, annál szorosabban fogták a kötelek. „Segítség!” – ordította. Hatalmas ordítása végigdübörgött az egész szavannán, egészen a folyóig.

Messze-messze az egérke meghallotta az ordítást. Ismerte ezt a hangot! „Ez a barátom, az oroszlán” – mondta. „Bajban van!” A többi állat elfutott a nagy zaj elől. De az egérke arrafelé szaladt, ahonnan a hang jött, olyan gyorsan, ahogy csak apró lábai bírták. Át a füvön, át a köveken, be a bokrok alá, topp-topp, topp-topp, míg meg nem találta az oroszlánt a hálóba gabalyodva.

„Ne félj, Oroszlán!” – mondta. „Itt vagyok, segítek.” „Te?” – kérdezte az oroszlán, de most nem nevetett. Az egérke felmászott a hálóra, és rágcsálni kezdte a köteleket éles kis fogaival. Rág-rág, reccs! Elpattant egy kötél. Rág-rág, reccs! Elpattant egy másik. Dolgozott és dolgozott, és a lyuk a hálón egyre nagyobb lett.

Végül elég nagy lett a lyuk. Az oroszlán kilépett a hálóból, és megrázta nagy, aranyszínű sörényét. Szabad volt! Lenézett az icipici egérre, és a szeme csupa hála volt. „Kis barátom – mondta halkan –, kinevettelek. Azt mondtam, egy egér sosem segíthet egy oroszlánnak. De te megmentetted az életemet. Bocsáss meg, hogy nevettem.” Az egérke elmosolyodott. „Hiszen a barátok ezért vannak.”

Attól a naptól fogva az oroszlán és az egér a legjobb barátok voltak. Az egérke gyakran az oroszlán fején lovagolt, magasan a fű fölött, az oroszlán pedig vigyázott rá, hogy senki ne bántsa. És az oroszlán mindig emlékezett: nincs olyan kicsi barát, és nincs olyan kedvesség, amely kárba veszne. A nagy akácfa alatt együtt nézték, ahogy kigyulladnak a csillagok. Jó éjszakát.