A hangya és a tücsök

Fényes, forró nyár volt. Egy nagy zöld mezőn egy tücsök ült a magas fűszál tetején. Hegedűjén játszott, és közben énekelt. – Itt a nyár, kék az ég, semmit sem tenni de jó, tra-la-ló! – Táncolt, ugrált, muzsikált egész álló nap. Sütött a nap, és a virágok bólogattak a zenéjére.

Lent a fűben hangyák hosszú sora menetelt el. Mindegyik hangya a hátán vitt egy búzaszemet vagy egy magot. Bal, jobb, bal, jobb! – Szia, Hangya! – kiáltott le a tücsök. – Miért dolgozol ilyen keményen ilyen szép napsütésben? Gyere, énekelj velem! – Sajnálom, nem érek rá – mondta a kis hangya. – Télire gyűjtjük az élelmet. Neked is ezt kellene tenned. – Télre? – nevetett a tücsök. – A tél még nagyon messze van!

Minden nap ugyanígy telt. A hangyák dolgoztak, a tücsök meg játszott. – Tücsök, egyre rövidebbek a nappalok – mondta a hangya. – Van még idő! – dalolta a tücsök. – Tücsök, egyre hűvösebbek az éjszakák – mondta a hangya. – Van még idő! – dalolta ő megint. És hegedült a falevél függőágyában, miközben a hangyák szobáról szobára, szobáról szobára megtöltötték otthonukat magokkal és búzaszemekkel.

Aztán megjött az ősz. A levelek megbarnultak, és lehullottak a fákról. A virágok összezárták szirmaikat, és elaludtak. A fű megszáradt, sárga lett. Egy reggel a tücsök felébredt, és didergett. Dér ült a kalapján! Keresett valami ennivalót. De a mező üres volt. Nem talált se magot, se levelet, se édes fűszálat. – Jaj nekem – sóhajtott. – Jaj, jaj nekem!

Aztán hullani kezdett a hó. Puhán, fehéren, nagyon-nagyon hidegen. A szegény tücsök éhes volt és fázott. Hóban gázolt, hegedűjét a hóna alatt szorongatta, míg el nem ért a hangyák házához. Kopp-kopp-kopp. A kis hangya ajtót nyitott. – Tücsök! – mondta. – Kérlek, Hangya – szólt a tücsök halk hangon –, nagyon fázom és éhes vagyok. Nem hallgattam rád. Sajnálom. Bejöhetek?

A hangya ránézett a didergő tücsökre. A többi hangya is odagyűlt mögé. – Nyáron kellett volna dolgoznod – mondta az egyik. De a kis hangya így szólt: – Ezt most már ő is tudja. És nekünk bőven van, amit megoszthatunk. Bevitték hát a tücsköt a házba. Meleg takarót adtak neki, és egy nagy tál magot. – Köszönöm – mondta a tücsök, és egy boldog könnycsepp gördült végig az arcán. – Hogyan hálálhatom meg valaha?

– Hát – mondta a kis hangya –, a tél hosszú, és idelent nagyon csendes. Játszanál nekünk egy dalt? A tücsök olyan nagyot mosolygott, ahogy csak tudott. Fogta a hegedűjét, és játszani kezdett. Vidám dalokat játszott, és bolondos dalokat, a hangyák meg tapsoltak és táncoltak. Egész télen át a hangyáktól kapott enni, a tücsöktől zenét. Ez volt a legvidámabb tél, amit a hangyaboly valaha látott.

Mikor újra eljött a nyár, a tücsök most is hegedült. De reggelente a hangyák mellett dolgozott: magokat cipelt, és munkadalokat énekelt, hogy gyorsabban teljen az idő. – Egy kis munka, egy kis móka – dalolta –, jöhet a tél, nem lesz gondunk soha! És amikor abban az évben megjött a hó, mindenki jóllakottan, melegen és boldogan üldögélt otthon. Jó éjszakát.