Hüvelyk Panna

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy jószívű asszony, aki nagyon-nagyon vágyott egy kisgyermekre. Egy bölcs öregasszony adott neki egy árpaszemet. – Ültesd el – mondta. Az asszony elültette egy virágcserépbe, és gyönyörű piros virág nőtt belőle, tulipánhoz hasonló. – Milyen szép virág! – mondta, és megcsókolta a szirmait. Pukk! A virág kinyílt. A közepében pedig egy icipici kislány ült, nem nagyobb egy hüvelykujjnál. Az asszony hát Hüvelyk Pannának nevezte el.

Hüvelyk Panna diófahéj-bölcsőben aludt, rózsaszirom-takaró alatt. Nappal tulipánszirom-csónakon evezett egy tányér vizén, két fehér lószőrszállal evezve. És olyan édes, halk hangon énekelt, hogy aki csak hallotta, mind elmosolyodott. De egy éjszaka, amíg Panna aludt, egy nagy, nyirkos varangyos béka ugrott be a nyitott ablakon. – Milyen szép feleség lenne ez a fiamnak! – brekegte a béka, és fogta a diófahéjat, és elvitte a folyóhoz.

Reggel Hüvelyk Panna egy nagy zöld tavirózsalevélen ébredt, a folyó kellős közepén. – Brekeke, brekeke, te leszel a fiam felesége! – mondta a béka. Panna egyáltalán nem akart békafeleség lenni, és sírva fakadt. Meghallották a folyó kis halacskái. – Ő túl kedves ahhoz, hogy a sárban éljen – mondták. Átrágták hát a tavirózsa szárát, a levél pedig elúszott a folyón, és vitte Hüvelyk Pannát messzire, nagyon messzire.

Egész nyáron át Hüvelyk Panna egyedül élt a nagy erdőben. Fűből kis ágyat font, és egy nagy levél alá akasztotta, hogy ne ázzon el az esőben. Édes virágnedűt evett, és a levelekről itta a reggeli harmatot. A madarak énekeltek neki, ő meg visszaénekelt. De aztán véget ért a nyár. A levelek lehullottak, a szél hidegen fújt, és hópelyhek kezdtek hullani. Az icipici Hüvelyk Pannának minden hópehely akkora volt, mint egy párna.

Hüvelyk Panna didergett, és bekopogott egy kis ajtón a föld alatt. Egy öreg mezei egér háza volt az. – Szegény kis jószág! – mondta a mezei egér szeretettel. – Gyere be a meleg szobámba, és egyél velem vacsorát. Hüvelyk Panna ott maradt egész télen. Söpörte a padlót, mesélt, és az egér nagyon megszerette. Az egér szomszédja, egy gazdag vakond, fekete bársonykabátban, feleségül akarta venni Pannát. Nagyon előkelő volt, de utálta a napsütést és a virágokat, és Panna nem szerette őt.

Egy napon a vakond sötét alagútjában Hüvelyk Panna egy fecskét talált, amely mozdulatlanul feküdt. – Úgy átfázott szegény – suttogta. Szénából puha takarót szőtt, és betakargatta vele. Minden este vizet hozott neki egy levélben. A fecske lassan újra átmelegedett, és megerősödött. – Köszönöm, kicsi lány – mondta. – Megmentettél. Amikor megjött a tavasz, a fecske azt mondta: – Gyere velem, Hüvelyk Panna! Ülj a hátamra, és elrepítelek egy napsütötte országba.

Hüvelyk Panna a sötét alagútra gondolt, meg a morcos vakondra. – Igen – mondta –, megyek! Szeretettel elbúcsúzott a mezei egértől, és felmászott a fecske hátára. Fel, fel repültek, erdők és hegyek fölött, a ragyogó kék tenger fölött. A levegő egyre melegebb és illatosabb lett. Végül egy virágokkal teli országba értek, ahol egy fehér palota állt a tó partján, és a fecske egy gyönyörű fehér virágra tette le Pannát.

A virág közepén egy icipici herceg ült, nem nagyobb Hüvelyk Pannánál, kis arany koronával és csillogó, áttetsző szárnyakkal. Minden virágban élt egy apró virágember, és ő volt a királyuk. – Isten hozott – mondta mosolyogva. A virágemberek mind ajándékot hoztak, és a legszebb ajándék egy pár szikrázó szárny volt. Most már Hüvelyk Panna is repülhetett virágról virágra! Megtalálta pont vele egy méretű barátokat, és egy napfényes otthont. A fecske pedig minden este vidám dalt dalolt neki, amíg el nem aludt egy rózsában. Jó éjszakát.