A brémai muzsikusok

Volt egyszer egy szamár, aki sok-sok éven át nehéz zsákokat cipelt a malomba. Most már megöregedett, és elfáradt a lába. – Azért én még jó vagyok valamire – gondolta. – Szép, hangos hangom van. Elmegyek Brémába, és muzsikus leszek! – El is indult. Ment, ment, klipp-klopp, klipp-klopp, a hosszú országúton, a fülén a reggeli nap fényével.

Nemsokára egy kutyával találkozott, aki az út szélén feküdt, és lihegett. – Miért vagy ilyen fáradt, barátom? – kérdezte a szamár. – Megöregedtem – mondta a kutya. – Már nem tudok elég gyorsan szaladni, hogy vadásszak. Nem tudom, hová menjek. – Gyere velem Brémába! – mondta a szamár. – Én muzsikálok, te meg verheted a dobot! – A kutya csóválni kezdte a farkát. – Vau! Ez remek ötlet! – És együtt mentek tovább.

Aztán egy macskával találkoztak, akinek olyan hosszú volt az arca, mint egy esős nap. – Megöregedtem – mondta. – Jobban szeretek a tűz mellett üldögélni, mint egeret kergetni. – Gyere velünk Brémába! – mondta a szamár. – Olyan szépen énekelsz éjszaka! – Miau, megyek! – Azután egy kakassal találkoztak, aki egy kapun kukorékolt. – Kukurikú! Senkinek sem kell már, hogy felébresszem. – Gyere velünk Brémába! – mondta a szamár. – Neked van a legszebb hangod mindannyiunk közül! – És most már négyen voltak.

Brémáig még hosszú volt az út, és rájuk esteledett. A négy jó barát egy sötét erdőben pihent meg. A szamár és a kutya egy nagy fa alá feküdt. A macska összegömbölyödött egy ágon. A kakas pedig egészen a fa tetejére repült. – Fényt látok! – kiáltott le. – Ott biztosan van egy ház. – A ház meleg ágyat jelent – mondta a szamár. – Meg talán vacsorát is – mondta a kutya. Így hát lábujjhegyen átosontak a fák között a kis aranyló fény felé.

A szamár, mivel ő volt a legmagasabb, benézett az ablakon. – Mit látsz? – suttogta a kakas. – Egy asztalt, tele finom étellel – mondta a szamár –, és néhány mogorva rablót, akik lopott aranyat számolnak. A barátoknak támadt egy ötletük. A kutya felmászott a szamár hátára. A macska felmászott a kutya hátára. A kakas pedig felrepült a macska fejére. Egy, kettő, három, és belekezdtek az első koncertjükbe!

– Iá-iá! – bőgött a szamár. – Vau, vau! – ugatott a kutya. – Miau! – énekelte a macska. – Kukurikú! – kukorékolt a kakas. És mind begurultak az ablakon, csörömpölve! A rablók felugrottak. – Szörny! – kiáltották, mert a gyertyafényben a barátokból egyetlen hatalmas árnyék lett. A rablók kiszaladtak az ajtón, messze-messze be az erdőbe, és reggelig meg sem álltak.

A négy jó barát leült az asztalhoz, és csodálatos vacsorát evett. Aztán mindenki megkereste a kedvenc alvóhelyét. A szamár a puha szalmára feküdt az udvaron. A kutya az ajtó mögé feküdt. A macska a kandalló meleg hamuja mellett gömbölyödött össze. A kakas pedig fent ült a tetőn. Elfújták a gyertyát, és nemsokára mind mélyen aludtak.

Késő éjjel egy rabló visszalopakodott megnézni a házat. De a sötétben felragyogott a macska zöld szeme, a kutya morgott: – Grrr! –, a szamár bőgött: – Iá-iá! –, a kakas pedig elkiáltotta magát: – Kukurikú! – A rabló elszaladt, és a rablók soha többé nem tértek vissza. És a négy barát? Annyira megszerették a kis házat, hogy Brémába sosem mentek el. Ott maradtak együtt, és minden nap énekelték a dalaikat. És ha ma éjjel jól fülelsz, talán még most is hallod őket. Jó éjszakát!