A császár új ruhája

Réges-régen, egy piros tetős városban, a hideg kék tenger partján élt egyszer egy császár, aki nagyon szerette az új ruhákat. A nap minden órájára volt egy kabátja. Volt kabátja reggelihez, és volt kabátja ebédhez. Még olyan kabátja is volt, amelyet csak az ablakban álldogálva viselt. Ha valaki megkérdezte: "Hol van a császár?", mindig ugyanaz volt a válasz: "Az öltözőszobájában van, éppen kabátot próbál!"

Egy reggel két idegen érkezett a palota kapujához. "Szövők vagyunk", mondták, és mélyen meghajoltak. "A világ legfinomabb szövetét szőjük. És ez varázsszövet! Aki buta, vagy nem ért a munkájához, az egyáltalán nem látja." "Varázsszövet!", kiáltotta a császár. "Készítsetek nekem belőle azonnal egy ruhát!" Selymet adott nekik és aranyszálat. A szövők mindent a táskájukba rejtettek, aztán leültek az üres szövőszékhez.

Kattyin-kattyan, zakatolt az üres szövőszék. Kattyin-kattyan, kattyin-kattyan. A szövők egész nap szőttek, de semmit sem szőttek. Hamarosan a császár elküldte legöregebb miniszterét, hogy nézze meg. Az öreg felvette a szemüvegét. Ránézett a szövőszékre. Aztán még egyszer ránézett. "Jaj, jaj!", gondolta. "Én semmit sem látok! Csak nem vagyok buta? Ezt senki sem tudhatja meg!" Ezért elmosolyodott, és bólogatott. "Milyen szép színek!", mondta. Kattyin-kattyan, zakatolt az üres szövőszék.

Végül maga a császár is eljött, hogy megnézze. Mögötte jött az összes úr és hölgy. "Ugye gyönyörű?", kérdezték a szövők, és felmutatták üres kezüket. A császár meredten nézte. Nem látott szövetet. Nem látott fonalat. "Jaj, jaj!", gondolta. "Csak nem vagyok buta? Hiszen én vagyok a császár! Ezt senki sem tudhatja meg!" Ezért elmosolyodott. "Gyönyörű!", mondta. "Gyönyörű!", mondták az urak. "Gyönyörű!", mondták a hölgyek. És egyikük sem látott semmit.

Egész éjjel a szövők ollóval vagdosták a levegőt. Snicc-snacc, semmit sem vágtak. Öltés, öltés, semmit sem varrtak. Reggel felemelték a karjukat, mintha valami könnyűt tartanának. "Itt a nadrág. Itt a kabát. Alig fogja érezni!" A császár levette a kék bársonyruháját, és ott állt hosszú, meleg gyapjú alsóruhájában. A szövők gombról gombra a semmibe öltöztették. Aztán meghajoltak, lábujjhegyen kisurrantak a hátsó ajtón, és eltűntek a domb mögött.

Kisétált hát a császár a napsütésbe, felemelt állal, fején a koronával. A dobok peregtek: rumm-tata-rumm, rumm-tata-rumm. Az egész város megállt és nézte. Mindenki hallott a varázsszövetről, és senki sem akart butának látszani. "Milyen kabát!", kiáltozták. "Milyen hosszú, szép palást!" Mindenki a szomszédjára nézett, és mindenki tovább mosolygott. Rumm-tata-rumm, peregtek a dobok. És még mindig senki sem merte elsőnek kimondani.

Aztán egy kis hang szólalt meg a tömeg elején. Egy kislány ült az apja vállán, magasan, és nézte, csak nézte. "De hiszen csak alsóneműben van!", mondta. Az utca nagyon elcsendesedett. "Hallottad, mit mondott?", suttogta az apja. A suttogás végigfutott az utcán, mint szél a fűben. "Csak alsóneműben van. Csak alsóneműben van!" A császár lenézett. Ott voltak az apró fagombjai. Ott volt a két saját térde.

Az arca rózsaszínre változott. Aztán a válla remegni kezdett. "Ho-ho-ho!", nevetett a császár. "Tényleg így van!" És az egész város nevetett vele, hosszan és kedvesen. Meghajolt a kislány előtt. "Köszönöm", mondta. "Megmondtad az igazat." Aznap este felvette a régi, csíkos hálóingét, a puhát, amelynek könyökén folt volt. Mindenki láthatta. És körös-körül melegen ölelte. "Ez", mondta ásítva, "a világ legfinomabb szövete." Jó éjszakát.