A Mézeskalács Emberke

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg néni meg egy öreg bácsi, akik egészen egyedül éltek egy kis tanyán. Egy napon az öreg néni kinyújtotta a tésztát, és kiszaggatott belőle egy kis emberkét. Szemet szedett neki mazsolából, gombot is hármat, és széles cukormáz-mosolyt rajzolt az arcára. Aztán betette a sütőbe. Nemsokára kopp, kopp, kopp! Az öreg néni kinyitotta az ajtót, és hopp, kiugrott az emberke! Futott is végig a konyha kövén.

– Állj meg, állj meg, emberke! – kiáltotta az öreg néni. – Állj meg, állj meg! – kiáltotta az öreg bácsi. Szaladtak, ahogy csak bírtak, de ő csak nevetett, és hátranézett a válla fölött. – Hopp, ugrok, futok, érj utol, ha tudsz! Nem fogtok meg, mézeskalács emberke vagyok! – Kiszaladt az ajtón, át a kapun, és tovább az úton, fürge kis mézeskalács lábain, a gombjain pedig csillogott a napfény.

Elfutott egy tehén mellett a lóhere közt. – Bú! Állj meg, emberke! – mondta a tehén. – Olyan jó illatod van! Maradj egy kicsit, köszönj nekem! – De a mézeskalács emberke még gyorsabban szaladt, és közben ezt dalolta: – Megléptem a nénitől, megléptem a bácsitól, megléptem tőled is, meglásd, meglásd! Hopp, ugrok, futok, érj utol, ha tudsz! Nem fogtok meg, mézeskalács emberke vagyok! – A tehén megcsóválta a farkát, és poroszkálva utána eredt.

Elfutott egy ló mellett az úton. – Nyihaha! Állj meg, emberke! – mondta a ló. – Mássz fel, hadd szagoljalak meg! – De a mézeskalács emberke még gyorsabban szaladt, és közben ezt dalolta: – Megléptem a nénitől, a bácsitól, a tehéntől, megléptem tőled is, nézd csak, nézd csak! Hopp, ugrok, futok, érj utol, ha tudsz! Nem fogtok meg, mézeskalács emberke vagyok! – A ló megrázta a sörényét, és vágtatva utána eredt.

Elfutott a kaszálón dolgozó emberek mellett. – Állj meg, emberke! Gyere, edd velünk az ebédet! – De ő még gyorsabban szaladt. – Megléptem a nénitől, a bácsitól, a tehéntől, a lótól, és megléplek tőletek is, ugye, jól tudjátok! – Most már akkora tömeg szaladt mögötte! Az öreg néni, az öreg bácsi, a tehén, a ló és a kaszálók mind lihegve futottak az úton. Ő pedig csak nevetett, és csak futott, míg egy folyóhoz nem ért.

A folyó széles volt, a mézeskalács emberke megtorpant. – Én nem tudok úszni – mondta. – Elázom egészen! – A nádasból kilépett egy karcsú, vörös róka. – Jó estét! – mondta a róka. – Nem akarlak megfogni. Csak sétálni indultam. Ugorj a farkamra, átviszlek a túlpartra. – Hát felugrott. – Mély a víz – mondta a róka. – Ugorj a hátamra. – Hát felugrott. – Még mélyebb. Ugorj az orromra.

A túlparton a róka megállt. – Azt mondtad, téged senki sem fog meg – mondta somolyogva. – Most meg itt ülsz az orromon. – Szimat, szimat, szimatolt a róka. – Hűha, de jó illatod van! – Ez bizony csel volt! De épp fölöttük nyitva állt egy ablak, meleg fény áradt ki rajta. Hopp! Felugrott a mézeskalács emberke egy kis pékség ablakpárkányára. A róka felnézett, a gyömbértől tüsszentett egyet, nevetett, és elügetett.

– Nocsak! – mondta a pékasszony, és leporolta a kezét. – Hát te ki vagy? – Elfáradtam a futásban – mondta a mézeskalács emberke. A pékasszony letette egy meleg polcra a kemence mellett. Amikor az öreg néni és az öreg bácsi lihegve odaértek a révtől, ő így szólt: – Bocsánat, hogy elszaladtam. – Megölelték, és mindenki friss kenyeret evett. Azóta is ott lakik, és integet a gyerekeknek. A kemence parazsa melegen izzik. Az utca csendes. – Nem kell már szaladni – suttogja. Jó éjszakát!