Jankó és a babszár

Réges-régen, valahol Angliában élt egy Jankó nevű fiú az édesanyjával és a tehenükkel, Tejfelessel. Nagyon szegények voltak. Egyik reggel Tejfeles egy csepp tejet sem adott, a kásás fazék pedig üresen kongott. – Vidd el a vásárba, Jankó – sóhajtott az édesanyja. – Add el jó áron, és hozz haza pénzt kenyérre! – Jankó megfogta a kötelet, és elindultak, kip-kop, kip-kop, végig a hosszú úton.

Az úton egy furcsa, kis öreg bácsi jött szembe, görbe zöld kalapban. – Szép tehén – mondta. – Adok érte öt szem babot. Ültesd el este, és reggelre az égig ér! – Öt varázsbab! Jankó azt gondolta, ez nagyon jó ár. Az édesanyja azonban nem így gondolta. – Bab? Jaj, Jankó! – A bab kirepült az ablakon, Jankó pedig lefeküdt egy darab kenyérhéjjal és nehéz szívvel.

Reggel a szobáját zöld árnyék töltötte meg. Jankó kiszaladt a házból. Ott állt a babszár, vastag volt, mint egy csűr, a teteje pedig elveszett a felhők között. Kézről kézre, levélről levélre, fel, fel, fel mászott Jankó. Elhagyta a varjakat. Elhagyta az esőt. Fel, fel, fel, míg egy puha, fehér útra lépett. Az út végén egy kastély állt, olyan nagy, hogy az ajtókilincse jó magasan volt a feje fölött.

Egy óriásasszony nyitott ajtót. Kedves szeme volt. – Szegény sovány kisfiú – mondta, és kenyeret meg tejet adott neki. Ekkor megremegett a padló. Dobb. Dobb. Dobb. – Jön a férjem! Gyorsan, bújj a rézfazékba! – Bejött az óriás, szimatolva. – Hümm-hámm, hűha-hó, kisfiúszag érzik, de jó! – Ugyan, drágám – mondta a felesége. – Ez csak a vacsorád illata. – Az óriás leült, Jankó pedig mozdulatlan maradt, mint egy kő.

Vacsora után az óriás hívta a tyúkját. – Tojj! – mondta, és a tyúk színaranyból tojt tojást. Aztán hívta a hárfáját. – Énekelj! – mondta, és a hárfa olyan édesen szólt, hogy az óriás nagy feje lassan bólogatni kezdett. Hamarosan már horkolt. Az óriás felesége felemelte a fazék fedőjét. – Az a tyúk és az a hárfa az apádé volt – súgta. – A férjem réges-régen elvette őket, és sosem adta vissza. Vidd haza őket, kicsi fiam!

Jankó a tyúkot az egyik karja alá csapta, a hárfát a másik alá. De a hárfa felébredt. – Gazdám! Gazdám! – énekelte. Az óriás fél szemét kinyitotta. – Hümm-hámm, hűha-hó, ki vitte a hárfám? Gyere vissza, jaj, de jó! – Dobb. Dobb. Dobb. Jankó futott a felhőúton, és már a babszáron volt. Kézről kézre, levélről levélre, le, le, le. Fent, magasan megrázkódott a szár.

– Anyám, a fejszét! – Csap, csap, csap, vágta Jankó. A babszár hosszan, zölden sóhajtott. Lassan, nagyon lassan megdőlt, és végigfeküdt a réten, mint egy hosszú zöld szalag. Fent a felhők között az óriás visszahúzta nagy csizmáját. – Túl ingatag – morogta. – Meg odalent úgyis nagyon kicsi minden. – A felesége hozott neki egy tál pudingot, és halkan dúdolgatott. Az óriás pedig azt találta, hogy ez még a hárfánál is jobb.

A tyúk minden nap egy aranytojást tojt, és az bőven elég volt. Jankó édesanyja visszavásárolta Tejfelest, és újra volt kása a fazékban. Minden este pedig a kis hárfa énekelte őket álomba. Fent a felhők között az óriás boldogan otthon maradt. Ha egy nyári éjszakán halk, mély morajt hallasz, ne aggódj. Ő horkol, csak ő. Hümm-hámm, hűha-hó, alvásidő mindenkinek. Jó éjszakát!