Momotaró, az őszibarackfiú

Réges-régen, Japánban, egy öreg bácsi és egy öreg néni lakott egy kis házban, a hegyek lábánál. Jóságosak voltak és boldogok, de gyermekük nem született. Egy nap a bácsi tűzifát gyűjteni ment az erdőbe, a néni pedig a folyóhoz indult ruhát mosni. Egyszer csak azt látja, hogy a vízen leúszik egy hatalmas, kerek, rózsaszín őszibarack, föl-le, föl-le ringatózva! – Nahát! – mondta a néni. – Micsoda csodaszép barack! Hazaviszem a férjemnek.

Este a bácsi elővette a kését, hogy felvágja a barackot. De mielőtt hozzáérhetett volna, a barack magától kettéhasadt. Bent pedig egy icipici kisfiú feküdt, nevetett, és integetett a két kezével! – Ne féljetek – mondta a kisfiú. – Azért jöttem, hogy a fiatok legyek. Az öreg házaspár örömében sírva fakadt. Momotarónak nevezték el, ami azt jelenti: Őszibarackfiú, és szívük minden szeretetével szerették.

Momotaró erős és jószívű fiúvá nőtt. Segített apjának hordani a fát, anyjának pedig a vizet. Egy nap szomorú hírt hallott. Egy távoli szigeten onik laktak, nagy, mogorva, szarvas óriások. Időnként eljöttek a falvakba, és elvitték az emberek rizsét és kincseit. – Elmegyek a szigetre – mondta Momotaró –, és megkérem őket, hogy adjanak vissza mindent. Édesanyja egy zacskó édes kölesgombócot csomagolt neki az útra.

Az úton egy kutya szaladt oda hozzá. – Momotaró, hová mész? – Az onik szigetére, hogy visszahozzam, amit elvittek. – Adsz nekem egy gombócot? Akkor veled megyek! – Momotaró megosztott vele egy gombócot, és a kutya vele tartott. Aztán egy majom lendült le egy fáról, és ő is ugyanezt kérdezte. Majd egy fácán is leszállt, élénkzöld és piros tollakban. Momotaró mindegyiküknek adott a gombócaiból, és most már négy jó barát volt együtt.

Közösen építettek egy kis csónakot, és áthajóztak a tengeren. A hullámok föl-le, föl-le ringatták őket. A fácán előre repült, hogy mutassa az utat. Végre megpillantották a szigetet, magas, sötét sziklákkal és egy hatalmas kapuval. – Kop-kop! – kiáltotta bátran Momotaró. A kapu nyikorogva kitárult, és kijöttek az onik. Nagyon nagyok voltak, göndör hajúak, apró szarvúak, és nagyon meglepődtek.

– Ki vagy te, kis jövevény? – dörrent rá a legnagyobb oni. – Momotaró vagyok – felelte a fiú. – Elvettétek a rizst és a kincseket olyanoktól, akiknek szükségük van rájuk. Kérlek, adjátok vissza mindet! Az onik nevettek: – Hó-hó-hó! De a kutya vau-vauzott, a majom csacsogott, a fácán csapkodta a szárnyát, Momotaró pedig kihúzta magát, és meg sem mozdult. Az onik erre abbahagyták a nevetést. – Még soha senki nem beszélt velünk ilyen bátran – mondta a legnagyobb. – És… és még soha senki nem kért tőlünk ilyen szépen.

– Miért veszitek el a dolgokat? – kérdezte Momotaró. Az onik a nagy lábukra néztek. – Sziklás a szigetünk. Semmi sem terem rajta. Éhesek voltunk, és minket soha senki nem látogat meg. Momotaró kinyitotta a zacskóját. – Tessék, kóstoljátok meg ezt! – Az onik mind kaptak egy kölesgombócot. – Mmm! – mondták. – Nagyon finom! – Ha visszaadjátok a kincseket – mondta Momotaró –, megtanítalak titeket kölest termeszteni, és eljöhettek hozzánk cserélni, mint jó szomszédok.

Az onik beleegyeztek. Megrakták a csónakot a sok rizzsel és kinccsel, és integettek búcsúzóul. Momotaró és a barátai hazahajóztak, és a falvakban mindenki visszakapta, ami az övé volt. Az öreg bácsi és az öreg néni szorosan megölelték a fiukat. Attól fogva az onik kölest termesztettek a szigetükön, és minden tavasszal eljöttek a piacra, nagy mosollyal és apró ajándékokkal. Momotaró, a szülei és a három barátja boldogan éltek, míg meg nem haltak. Jó éjszakát!