A manók és a suszter

Egyszer volt, hol nem volt, egy kis városban, ahol a háztetők mind ferdén álltak, élt egy öreg suszter, Tóbiásnak hívták. Minden áldott nap szorgalmasan dolgozott, kis kalapácsa csak úgy kopogott: kop-kop-kop. De szűkös idők jártak. Egy este már csak annyi bőre maradt, amennyiből egyetlen pár cipőt tudott készíteni. – Hát – sóhajtott –, ma este kiszabom, reggel pedig megvarrom. Szépen elrendezte a darabokat a munkapadon, elfújta a gyertyát, és lefeküdt aludni.

Reggel Tóbiás lement a lépcsőn, és az álmos szemét dörzsölgette. És mit látott? A munkapadon egy pár cipő állt, teljesen készen! Minden öltése apró volt és egyenes. A bőre úgy fénylett, mint a gesztenye. – Feleség, feleség, gyere és nézd! – kiáltotta. A felesége sietve belépett. – Ugyan ki készíthette? – suttogta. Senki sem tudta. Még aznap egy úr lépett a műhelybe. Annyira megtetszett neki a cipő, hogy olyan sok pénzt adott érte, amiből Tóbiás két újabb pár cipőre való bőrt vehetett.

Aznap este Tóbiás két pár cipőt szabott ki, és a munkapadon hagyta. Reggelre ott is volt mind a kettő, kész, és csillogott! Két vevő meg is vette, Tóbiás pedig négy pár cipőre való bőrt vásárolt. Reggelre négy pár cipő készen állt. Aztán nyolc pár. Aztán még több! Hamarosan a kis műhely megtelt vidám emberekkel, akik a város legszebb cipőit próbálgatták. Tóbiásnak és a feleségének volt kenyere az asztalon és fája a tűzre. De még mindig nem tudták, kik a segítőik.

Egy éjjel, közvetlenül a tél előtt, Tóbiás így szólt: – Feleség, maradjunk ébren, és leshessük meg, ki segít nekünk? – Jaj, igen! – mondta a felesége. Hagytak egy égő gyertyát, ők maguk pedig elbújtak a sarokban lógó kabátok mögött. Vártak, vártak, csendben, mint két egérke. Az óra ketyegett: tik-tak, tik-tak. A város elaludt. Aztán éjfélkor egy parányi neszt hallottak: topp-topp, topp-topp, topp-topp.

Két pici manó szökdécselt át a padlón! Felmásztak a munkapadra. Fogták a tűket és a kis kalapácsokat, és munkához láttak. Öltés, öltés, kop, kop! Ujjaik olyan sebesen röpködtek, hogy a suszter alig győzte követni. Dúdolgattak munka közben. De Tóbiás észrevett valamit. A manóknak nem volt cipő a lábukon, a ruhájuk pedig vékony volt és lyukas. Amikor végeztek a munkával, leugrottak, és elszaladtak az éjszakába.

– Azok a kedves kis manók annyit segítettek rajtunk – mondta másnap reggel a feleség. – De biztosan fáznak. Készítsünk nekik valami meleget! – Milyen szép ötlet! – mondta Tóbiás. A feleség hát varrt két kis inget, két kis kabátkát és két pár meleg gyapjúharisnyát. Tóbiás pedig két pár apró csizmát készített, a legkisebbeket és a legpuhábbakat, amiket valaha csinált. Aznap este bőr helyett az ajándékokat tették a munkapadra. Aztán megint elbújtak.

Éjfélkor, topp-topp, megjöttek a manók. Felmásztak a munkapadra dolgozni, de ott az ajándékokat találták! Szemük nagyra kerekedett. Felvették az ingecskét, a kabátkát, a harisnyát és a csizmácskát. Egymásra néztek, és nevettek, csak nevettek. Aztán táncra perdültek! Táncoltak a munkapadon át, a székeken át, és ki az ajtón, és közben vidám kis dalt énekeltek az új, meleg ruhájukról.

A manók soha többé nem jöttek vissza cipőt készíteni. De semmi baj! Tóbiás megtanulta a fortélyaikat, és a műhelye jól ment élete végéig. Minden télen, amikor csendesen hullott a hó, a feleségével a tűz mellett ültek, és mosolyogtak. – Remélem, a kis barátainknak ma este meleg van – mondták. És valahol, a csillagok alatt, két apró manó apró csizmában ugyanúgy melegen és kényelmesen üldögélt. Vége. Jó éjszakát!